Évek óta a csapból is az esélyegyenlőség folyik. Millió családbarát és egyéb díjat alapítottak és osztanak szét évente a vállalatok, intézmények között, pályázatokban alkalmasint feltétel az esélyegyenlőségi szempont.

(Fotó: innen)

Mit tapasztalok én? Ha munkáltatóknak tartunk tréningeket, az első körben mindenki egyetért azzal, hogy megkülönböztetni nem szép dolog. Hogy a férfiak és a nők egyenlő módon jussanak előléptetéshez. Hogy a romák között is van rendes ember, tehát jár nekik az esély.

Amikor viszont belemélyedünk a témába, és konkrét eseteket is nézünk, kiderül, hogy az állásinterjún mindenki rákérdez a gyerekre, de csak a nőknél; hogy a kisgyermekes anyáról egyből az jut az eszébe, hogy a gyerek folyton beteg; hogy melegeket inkább ne, mert az kikezd a férfi dolgozókkal, és hát a romák… A fogyatékos munkavállalókkal alapból nincs gáz, de nem is nagyon tudnak róluk sokat az átlagemberek.

Ami engem még külön megdöbbent, hogy a kisgyermekes nőkkel folytatott állásinterjúk nagy részét nők végzik (fejvadászok, HR-sek, időnként a cégtulajdonos is nő). A minta ugyanaz: ha fiatal nő vagy, gyanús, mert szülni fogsz, ha kisgyerekes vagy, gyanús, mert folyton otthon maradsz, ha középkorú vagy, sajnos, hendikep, mert már nem akarunk beléd invesztálni, ha meg nyugdíj előtt állsz, akkor mit is akarsz a mi „fiatalos, lendületes csapatunkban?”

Mikor kérdezik meg egy vezetői beosztásra jelentkező férfitól, hogy ha külföldre kell utaznia, van-e, aki vigyáz a gyerekére?

A másik kérdésem, hogy ha annyi a család és munka egyensúlyára féltőn vigyázó cég, akkor miért van az, hogy délután háromkor még simán elkezdődik egy vezetői megbeszélés, hogy hétvégi tréning van, és nincs gyermekfelügyelet, és mindenki még 5 után emailezik, telefonál, mintha csak reggel lenne? Vannak pozitív példák biztosan, csak pont nem azokkal találkozom.