Mostanában rengeteget hallunk, olvasunk a munkahelyi generációs különbségekről. Legfrissebb saját élményünkről írunk, amikor a cégünkhöz gyakornokokat toboroztunk.

Az első körök után fennmaradó két legjobb jelölttel rövid feladatokból álló műhelymunkát csináltunk, aztán megtanácskoztuk, hogy melyik jelöltet vegyük fel.

Végül úgy döntöttünk, hogy legyen mindkettő. Amikor felhívtam őket – mindkettő huszonéves koruk elején járó, felsőoktatásban tanuló lány-, nagyon másként reagáltak. Egyikük – nevezzük Erikának -, lelkes volt, és nagyon örült. Jaj, de jó, mondta, és az első időpont megfelelt neki, amit ajánlottam. A másik – legyen Nóra-, nem szólt néhány tized másodpercig, majd közölte, hogy kér néhány nap gondolkodási időt. Miután letettük a telefont, nagyon kényelmetlenül éreztem magam, hogy ha a belépő motiváció ilyen alacsony, akkor hogy lesz majd ez később, ezért inkább megírtam neki, hogy sok sikert kívánok az álláskereséshez, és most inkább máshol keressen gyakornoki munkát.

Tudom, hogy sok helyen fizetnek a gyakornokoknak, ugyanakkor a legtöbben azt jelezték, hogy egyszerű adminisztratív munkára alkalmazzák őket az elején. Nálunk valódi kutatási, tréningfejlesztési munkát tudnak végezni, beleláthatnak igazi műhelytitkokba, részt vehetnek tréningeken, magyarul, angolul, be tudnak kapcsolódni valódi közösségfejlesztő programokba.

Tudom, hogy a munkaerőhiány nagyúr, de az az érzésem, hogy a pályakezdőket már az egyetemen, felsőoktatásban elkényeztetik. Megszokják, hogy az utolsó pillanatban mondhatnak le vagy jelentkezhetnek át egy vizsgára, hogy mobilon elérhetők a tanárok, hogy a munkahelyek tárt karokkal várják őket. Lehet, hogy Nórának egy álláskereső tréningen tanácsolták, vagy az egyetemen, hogy ha egy munkahely fel akarja őt venni, kérjen gondolkodási időt. Én azt javaslom, hogy ezt ne tegyék, nem tünteti fel őket jó színben.

Tudom, hogy mostanában sok mindent a generációk közötti különbséggel magyarázunk. Azt gondolom, hogy a két gyakornokunk esetében ez a személyiségről, a neveltetésről szólt Az egyiket úgy nevelték, hogy a tanulóidőt nem lehet megspórolni, hogy meg kell küzdeni az eredményekért.

A mi cégünknél – aki velem maradt az elmúlt 10 évben-, mindenki valamilyen módon megküzdött azért, hogy ott maradjon. Nem feltétlenül velem kellett küzdenie, de nem ment simán. Magam is úgy kerültem a céghez, hogy két évig minden héten be kellett számolnom a kudarcaimról a főnökeimnek.

Ne értékeljük alul az életkori különbségeket, de ne mentsünk fel mindent a generációs különbséggel. Még a végén elhisszük.